A szembenállás néhány színházi előadása 1956-1989
1956-ban a Nemzeti Színház előtt verték darabokra Sztálin szobrot a felkelés, forradalom, szabadságharc kéthetes időszaka egyik első lépéseként. Utóbb 1965-ben felrobbantották a Nemzeti Színházat a Blaha Lujza téren. Ez a periódus tulajdonképpen 33 év a történelmünkből. A színházak között nem egy volt, amelyik ezzel a tiltott korszakkal valamilyen formában párbeszédbe került, a közönséget erre emlékeztette, valahogyan ellenállt, vagy legalábbis szemben állt a fönnálló tiltással. Hosszan lehetne beszélni ezekről az előadásokról egyenként. Némelyik tökéletesen másmilyen, mint a mellette lévő, ami összeköti őket, hogy szemben álltak. Esztétikai szempontból is opponálták a rendszer által elvárt megszólalási módokat és voltak olyanok, akik nagyon is betagozódva tettek néha egy-egy lelkiismereti gesztust. A közönséggel való találkozás szempontjából ez ugyanaz a lázítás volt, ami a színháznak kétségtelenül az egyik nagyon fontos, lehetséges módja volt akkor. Az 2026-ban a 1956-os forradalom hetvenéves évfordulójára készülünk és nyilvánvalóan sok méltó emlékezés fog '56-ról szólni. Büszkék vagyunk rá, hogy mi kezdhettük el a megemlékezés sorát januárban.
A Bajor Gizi Színészmúzeum állandó kiállítása csak érintőlegesen foglalkozik a magyar színházi élet 1945 utáni történéseivel. Ezt a hiányt intézményünk számos időszaki kiállításával igyekszik pótolni, melyek általában egy-egy neves színházi személyiség, színművész, rendező, tervező munkásságára összpontosítanak (Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Gobbi Hilda, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Ádám Ottó, Róna Viktor stb.)
Az szembenállás színházi előadása című tárlat középpontjában elsősorban nem az alkotók, hanem maguk a színházi előadások vannak, amelyek valamilyen szempontból (a drámaszöveg, a rendezés, a tematika, a társadalmi relevancia vagy a színházi formák tekintetében) szembementek a kulturális irányítás doktrínáival, sokszor nem kis kockázatot vállalva. A „kettős beszéd” stratégiáit használó kőszínházi előadások mellett megjelennek a félhivatásos, egyetemi vagy alternatív színházi csoportok produkciói is. A kiállítás olyan rendezők kiemelkedő előadásait idézi fel mint: Ádám Ottó, Árkosi Árpád, Ascher Tamás, Balázs Ádám, Bodolay Géza, Gellért Endre, Horvai István, Iglódi István, Jeles András, Katona Imre, Pál István, Sándor János, Sándor Pál, Sík Ferenc, Szikora János, Vámos László és mások.
1956 – az évszám nekünk egészen mélyen beégett, ekkortájt fogantunk, születtünk, sokan a kor társai közül gyerek ként látták némely részét, sőt az apák korosztálya tevőleges résztvevője, vág; inkább átélő szemlélője volt. A rákövetkező 33 évet alapvetően határozta meg. Lehetne alcím: „A 33 éven át némán hallgató közönség emlékére.” Nagyon kevesen mertek fennhangon beszélni róla. De a Színház különös fórum, agóra, templom. - Ott sok minden megtörténhet. Áthallatszik a múlt, szinte bármely korábbi írott remekművön is.
A megszólaltatás másokon keresztül, a kimondatás gyönyörűsége ott kísértett a hivatásos és az öntevékenyen működő magyarországi színpadokon. A létezővel együttélni kénytelen (látszólagos és valódi) kollaboránsokban is felhorgadt olykor a lelkiismeret. Ahogy ez számos, elnyomás által meghatározott történelmi korszakban is mindig előfordult. Nem átfogó, ami most látható – nem is jellemző, nem akar (mert nem is lehetne) teljességet látni vagy láttatni. A határainkon kívülre zárt színházak tájanként másképp tették ugyanazt, s maradtak ki innen. Esetenként véletlenszerű az is: miről maradt a birtokunkban kép, felvétel, emlék, plakát, hír, füzet, idézet. Ahogy Karel Steigerwald cseh drámaíró lengyelül 1988-ben Łodzban mondotta az előadásunk címében: Korabeli táncok. Ezekből emlékszünk néhányra, itt, a felejtés padlásán, a felejtés határán. Az a darab a levert 1848 ürügyén a letiport 1968-ról szólt.
