Színházaink külső és belső kialakítása, szerkezete számos változáson esett át megépítésük idejétől napjainkig. Ugyancsak hosszú sort alkotnak azok a színháznevek, melyek egy-egy épület „lakóit”, társulatait jelzik. A színházak homlokzatán megjelenő új elnevezés nemcsak az épület átalakítását jelezhette, sokszor a tulajdonos, a fenntartó változására, vagy a korábbitól eltérő profil, szerep kialakítására utalt. [1.]
A Topográfiai gyűjtemény mindössze két ábrázolást őriz arról a színházról, amely nem egymást követően, hanem egy időben, azaz egyszerre három különböző elnevezéssel szerepelt a korabeli forrásokban. Az 1872–1874 között működő István téri színház első nevét színigazgatója, Miklósy Gyula után kapta (Miklósy-színháza). Másik neve a színház helyszínét, az István teret rögzítette (István téri színház). Harmadik megnevezése – „Ideiglenes népszínház” –, pedig a népszínmű és az operett műfaját népszerűsítő új színháztípus megszületésére utalt.
A színház történetéhez a három elnevezés különböző szempontokat kínál.
Miklósy-színháza
A színház névadója, Miklósy Gyula (1839–1891) [2.] húszévesen felhagyott orvosi tanulmányaival és beállt színésznek Szabó József szabadkai társulatába. A színészi mesterség különböző fokozatain végig haladva elég tapasztalatot szerzett, és 1865 körül saját társulatot szervezett, mellyel szinte az egész országot bejárta. Miklósy egyre nagyobb vidéki városokat hódított meg, legfőbb törekvése – ahogy ebben a korban valamennyi vidéki színészé és igazgatóé – mégis az volt, hogy a fővárosban is hírnevet és elismerést szerezzen.
Először mint színész vetette meg lábát a Nemzeti Színház színpadán. Egyetlen estén, 1869. december 19-én Katona József Bánk bán című művének címszerepében lépett fel. Naplójában így írt ennek a szereplésnek a jelentőségéről: „fellépni a nemzeti színpadon – Mekkája minden törekvő színésznek, a legnagyobb szerencse, mely bennünket érhet – és én elértem. Bármennyi önbizalommal bírjon a színész, a gondolat megremegteti, hogy most az ország első színpadán, a fővárosi közönség és kritika előtt fogok játszani – ettől a fellépéstől függ, hiszem, nevem, sőt egész életem jövője!”. Miklósy úgy vélte, valamennyi „jelenése fényes sikert aratott”. Szerződéssel is megkínálták, de ő nem akart a betegeskedő Lendvay mellett másodhegedűs lenni.
Színigazgatóként kétszer indított ostromot a fővárosi színi élet meghódítására. Először 1870 tavaszán, ekkor kibérelte a Budai Népszínházat. Műsora azonban nélkülözte a közönségvonzó darabokat, a legújabb francia mintára íródott színműveket és operetteket, így a megfelelő pártolás elmaradt.
Második kísérlete tartósabb sikerrel járt. 1872 májusában a Budai Színkörben nyitotta meg nyári idényét. A népszínházi kudarc után repertoárját kiegészítette Offenbach operettjeivel és társulatát ennek megfelelően énekesi gárdával. A közönség nagyvonalúan díjazta Miklósy igyekezetét, s így történt, hogy négy hónap alatt tizenkétezer forint tiszta jövedelemre tett szert. Miklósy azonban nem érte be ezzel a „fél-győzelemmel”: egy önálló pesti színház építését határozta el. A Borsszem Jankó című politikai élclap Miklósy tervével az első oldalon foglalkozott. Dicsérte, mert nemcsak „lelkesül és ábrándozik”, mint a színházi és közéleti vezetőegyéniségek többsége, hanem cselekszik is: „Miklósitól egy érdemet nem lehet megtagadni: a bátorság érdemét. Mert aki a magyar nadrágot 1872-ig le nem vette (Miklósi álmában is ezt hord) és aki a pesti Terézváros kellős közepén népszínházat állít, s melyben magyarul – habár sokszor rossz magyarsággal – fognak beszélni: az az ember megérdemli, hogy bátor embernek tartsák és szobrot emeljenek neki.” [3.]
Miklósy elszántan és felkészülten vágott bele a vállalkozásba. Hatvanöt tagot számláló társulatát olyan kiváló művészekre alapozta mint Káldyné Dékány Teréz és Krecsányi Sarolta énekesnők; Kassai Vidor és Vízvári Gyula komikusok; Káldy Gyula karmester és Lukácsy Sándor író, művezető. Változatos, szórakoztató, a közönség igényeit túlontúl kielégítő műsort kínált, így bevétele az első félévben szépen gyarapodott. A siker, illetve az a körülmény, hogy az István téri színház a nyári hónapokban meglehetősen szűknek és levegőtlennek bizonyult, arra ösztönözte Miklósyt, hogy egy nagyobb befogadóképességű nyári játszóhelyet építsen a Városligetben. Az 1873-ban elkészült ötezer fő befogadóképességű arénában az István téri színház repertoárján szereplő sikeres darabok mellett látványos, sok szereplős darabokat (Budavár bevétele 1849-ben, Az ördög pirulái) is bemutatott. Az időközben beállott bécsi krach, illetve a rossz időjárás miatt azonban kevesen látogatták a színkört, a vállalkozásba fektetett tőke nem térült meg. Mikor az őszi idényre visszatért társulatával az István téri épületbe a hitelezők is megjelentek követeléseikkel. Ezt követően a bukás elkerülhetetlen volt: Miklósy ellen csődeljárás indult, vezető színészei rendre otthagyták, az előadások egyre alacsonyabb színvonalon folytak és a közönség is kezdett elpártolni. A végső döfést a színház zsinórpadlásán keletkezett tűz adta meg.
Miklósy naplójában a tűzesetet szimbólummá növesztette, mely kerékbe törte addigi művészi ambícióit, sikeres igazgatói pályafutását: „Ma 13 éve az én valódi nyomorúságom kezdetének. Ma 13 éve, 1873. január 4-én délután két és három óra között gyulladt ki Budapesten az istvántéri Miklósy Színház és vele együtt hamvadt el minden reményem. Azóta küzdök, fáradok mindhiába – a sors nem akar könyörülni rajtam. Hiába minden – kezdem veszíteni reményemmel együtt energiámat is.” [4.]
István téri színház
Miklósy 1872 júniusában folyamodott Pest városához, hogy az István (ma Klauzál) téren, a Carré Cirkusz helyén színházat építhessen. A földszintes és egyemeletes klasszicista épületekkel körülvett teret ebben az időszakban gyakran foglalták el mutatványosbódék és vándorcirkuszok. Miklósy helyválasztása egyfelől logikusnak tűnt, hiszen a tér már korábban is közönséget vonzott látványosságaival, ugyanakkor a cirkuszok állandó konkurenciát jelentettek a színház számára. A városvezetés mindenesetre felkarolta az ügyet, s a kért telket ingyen, a játszási engedélyt kétszáz forint lefizetése mellett hat teljes évre, vagy az állandó Népszínház megnyitásáig megadta. [5.]
A színház felépítéséhez szükséges anyagok a Városligetből kerültek az István térre. Buzzi Bódog lebonttatta veszteségesen működő gyermekszínházát, az építőanyagokat pedig eladta Miklósynak.
Az ünnepélyes alapkőletételre 1872. szeptember 15-én került sor. [6.] Miklósy népszínházának megnyitását olyan felfokozott várakozás előzte meg, hogy már az alapkő elhelyezése is valóságos társadalmi eseménynek számított: „hivatalosak voltak és nagyobbára jelen is voltak ez ünnepélyen a magyar nemzeti színház tagjai, élükön báró Orczy Bódog intendánssal, országgyűlési képviselők, testületek és egyletek képviselői, írók, művészek, a sajtó képviselői és azonfelül a közönség nagy tömege özönlötte el az István tért, s ha a szél táncot nem jár a pesti porral, bizonyosan még nagyobb közönség gyűlt volna össze”. [7.] A lelkesült közönség a Szózat éneklésekor túlharsogta a színház énekkarát; a nemzeti színű lobogókkal földíszített emelvényen elmondott beszédeket és költeményeket lelkesült éljenekkel fogadta a közönség. Az alapkövet a színház homlokzatának főbejáratánál egy kis négyszög alakú mélyedésbe helyezték el.
Egy pár nappal később a napilapok kiábrándító hírt közöltek: az építészeti főfelügyelőség javaslatára a városi tanács betiltotta a színház építését, mivel Miklósy „a színházat oly rozzant anyagból – a lerombolt gyermekszínház maradékából – akarta felépíteni, mely a színházi épület szilárdsága iránt semmi garanciát sem nyújtott volna, s felépítés esetén a nézőket minden este a bedűlés veszélyének tette volna ki”. [8.] Arról azonban, hogy az építkezés valóban megfeneklett-e, illetve, miképp hidalta át Miklósy ezt a problémát, a későbbiekben nem tudósítottak.
Annyi azonban bizonyos, hogy a színház mintegy másfél hónap alatt tető alá került. A deszka- és fémvázas alkotmány építési munkálatait Bánits József építész és Nicki Ignác ácsmester vezették. Igaz, hogy a megnyitás előtt negyedórával még mesteremberek dolgoztak az épületben (ekkor szerelték fel az előcsarnokban a gázvilágítás lángtartóit), de Miklósynak az építkezés alatt arra is volt gondja, hogy a színházhoz vezető utakat rendbe hozassa.
Az István téri színház 1872. október 30-án nyitotta meg kapuit. A négyszög alapzatú színház 220 öl (kb. 792 m2) területet foglalt el a térből, homlokzata és főbejárata a Három Dob (ma Dob) utcára nézett.
A térről belépő közönség a tágas előcsarnokba érkezett. Innen a középső ajtón a földszinti zártszékekhez, a két oldalsó bejáraton pedig a nyitott páholyokhoz és földszinti állóhelyekhez juthatott. Közvetlenül a színpad közelében helyezték el az udvari páholyt és a miniszterelnök páholyát. Az emeleten kialakított erkélyszékekhez és az ülőhelyekkel ellátott karzathoz széles és kényelmes lépcső vezetett. A színház átlagosan 1600 néző befogadására volt alkalmas, de ekkora vagy ettől nagyobb létszámú közönség meglehetősen kényelmetlenül fért el benne. Már a megnyitó előadás, melyre több mint 1800 ember volt kíváncsi, ezzel a tapasztalattal szembesített: „mind e helyiségek azonban annyira össze vannak zsúfolva, hogy látogatottabb előadások alkalmával a rendet igen bajos lesz fenntartani vagy egészen új, elkülönített bejáratokat kell készíttetni. Az álló közönség egy része már az első előadás alkalmával is a páholyok bejáratait torlaszolta el, s így történt, hogy Jókai, kit a »Szigetvári vértanúk« első felvonása után zajosan éljenzett s látni kívánt a közönség, minden jóakarata mellett sem tudott szabadulni páholyából, s a kitűntető figyelemért csakis egyszerű kihajlással mondhatott köszönetet. Hasonló nehézségekkel jár az erkély- és zártszékekhez való eljutás. Sokan, látva a nehézségeket, vissza is vonultak az első sikertelen ostrom után, s maga Balázs Sándor, kitől új darabot adtak elő, nem juthatott tovább az előcsarnoknál.” [9.]
A színház díszítésében az élénk vörös szín játszotta a főszerepet. Vörös kelméből készültek a zártszékek ülőhelyei, vörös díszítésben pompázott az udvari és miniszteri páholy, és szintén ez az árnyalat lett a mennyezet alapszíne is, melyet sötétzöld csikók és aranyozott díszítések tarkítottak.
A dicsőséges és telt házas hónapokat egy év után adósságok, csődeljárás, kongó házak váltották fel. Miklósy helyét karmestere, Káldy Gyula vette át, aki nagy reményekkel fogott bele az igazgatásba: újjászervezettel társulattal, felújított színházban képzelte el a jövőt. A remények hamar szertefoszlottak: az István téri színház zsinórpadlása 1874. január 4-én délután, valószínűleg a rosszul megépített kéménytől, tüzet kapott. Miközben a tűzoltók kemény vízostrom alá vették a színház tetejét, a színházi készleteket, díszleteket, jelmezeket hátul, a nézőtér széksorait elől dobálták, hordták ki. Bár a tüzet sikerült elfojtani, a víz szinte mindent tönkretett: „A tűz nem pusztíthatta el az épületet, de mindamellett is azt mondhatjuk rá, hogy vége van, mert nincs, aki helyrehozza, s újra berendezze előadások tartására.” [10.]
Ezt követően a fővárosi mérnöki hivatal azt indítványozta, hogy az épületet bontsák le, amennyiben rendbetételére nem jelentkezik vállalkozó. A főváros erre egy hónapnyi haladékot adott. A színházat végül renoválták. Miklósy után Völgyi György, Bokody Antal és Solymosy Elek társulata játszott benne egy-egy hónapig. Az utolsó előadást 1874. december 1-jén tartották az épületben.
A teljes bezárásra, a színház kiürítésére azonban csak közel egy év után került sor. Az épület összes felszereléseivel, jelmez- és ruhatárával, könyvtárával, bútoraival együtt 1875. október 19-én reggel 9 órakor került árverés alá. A Pesti Napló tájékoztatása szerint a színház bontását másnapra tervezték. [11.]
Ideiglenes népszínház
Az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) repertoárszínházként működött. Műsorán a világirodalmi klasszikusok, a magyar szomorújátékok, krónikásdrámák, vígjátékok mellett hazai és külföldi operák, illetve szórakoztató műfajok, köztük a korban nagy népszerűségnek örvendő népszínművek is helyet kaptak. Ez a sokszínűség a XIX. század második felében műsor- és színházpolitikai feszültségekhez vezetett: az operának, illetve a népszínműveknek és a könnyedebb szórakoztató daraboknak önálló, ezek játszására szakosodott színházakat képzeltek el.
Az 1870-es évek elején konkrét lépéseket tettek a helyzet rendezésére. A drámai és operai műsor kettéválasztását rögzítő programot Podmaniczky Frigyes, Ybl Miklós vázlatai nyomán 1874 februárjában felterjesztette az Országgyűlés elé. Az önálló Népszínház alapítására és építésére 1869-ben részvénytársaságot hoztak létre, 1871-ben Pest város közgyűlése pedig elhatározta, hogy a városban építendő magyar népszínház számára ingyen telket adományoz. A felajánlásokat, elvi kezdeményezéseket azonban csak nagy lemaradással követték tettek.
Miklósy Gyula hamar megvalósítható elképzelése, a faszerkezetű színház gyors felállítása, illetve az állandó Népszínház célkitűzésével összecsengő programja miatt könnyen pártolókra talált és különleges figyelemben részesült. Az „ideiglenes népszínháznak” (is) nevezett Miklósy-színházat az alapkőletétel alkalmával elhangzott beszédek, a megnyitó ünnepségre választott darabok, a vendégművészek, illetve a meghívottak köre összességében a Nemzeti Színházzal szinte egyenrangú szereppel ruházták fel. A színház műsorán végigtekintve azonban be kell látnunk, hogy nemhogy a nemzeti, de még a népszínházi program megvalósítása is lehetetlennek bizonyult Miklósy és társulata számára.
Az alapkőletétel ünnepélyén a társulat színésze, Gárdonyi Antal mondott beszédet. Emelkedett szónoklatában az ideiglenes népszínház műsorát ekképp előlegezte: „magyar nép tiszta, romlatlan erkölcsét, apáitól öröklött ősi szokásait, azt a tősgyökeres magyar fajunk önállóságát szemlélhető alakokban fogják feltüntetni. Itt a néző, […] a magas röptű melódiák helyett hall bánatos furulyaszót, a kendőző és csapodár szerelmes helyett lát tiszta keblű, hőn szerető puszták fiát. Szóval, e templom célja leend, a magyar nép életét, költészetét, családi körének szűziességét, határtalan honszerelmét egyes tünetekben felmutatni, és azt a korszerű kívánalmak szerint helyes irányban kiképezni.” [12.] A magyar népélet idealizált témái és figurái azonban a valóságban már ekkor sem vonzottak nagy közönséget. Azt a kisebb pénzű közönségréteget, melyet meg akartak nyerni, sokkal inkább az operettek, a műfajparódiák és a mindennapi, városi életükhöz szorosabban kötődő bohózatok, vígjátékok érdekelték.
A színház megnyitása 1872. október 30-án nagy külsőségek között zajlott le. Az ünnepélyt Kölcsey Himnuszának eléneklésével nyitották, majd Lukácsy Sándor elszavalta Erődi Béla erre az alkalomra írt prológját. Erődi szövegében a korszak dramaturgia munkáinak vezérgondolatai tűntek fel (a dráma műfajának korabeli meghatározása, „E színpad az élet tükre lesz”; a színjáték célja az erkölcsök javítása, azaz a „szívnemesbítés”; a nemzeti nyelv fontosságának hangoztatása, „Nyelvében él a nemzet!”)[13.]. Ezt követően előadták Jókai Mór Szigetvári vértanúk című szomorújátékának (!) első felvonását, amelyben Anna szerepét maga Jókainé játszotta. A megnyitón a Jókai-tragédia bemutatásával legitimálták helyüket a fővárosi színházi életben, hiszen az ünnepségnek ezzel a részletével kerültek legközelebb a nemzeti színházi eszményhez („A megnyitás tehát oly művészi mozzanattal lesz egybekötve, melyet a nemzeti színház drámája is méltán irigyelhet.” [14.]). Balázs Sándor új vígjátéka, A pesti vízvezeték témájában, fordulataiban a színház valódi szándékát idézte („Egy pesti családra nagyon rájár a sok vidéki rokonság, s a kifosztogatott család csak a Lindley-víz segélyével tud a vendégáldástól megszabadulni. […] a napi és helyi érdekű bohózat folytonos kacagásban tartá a jól hangolt közönséget.” [15.]).
Szerencsére az Ideiglenes népszínház nem váltotta be az ünnepélyeken elhangzó célkitűzéseket, különben Miklósy hamar csődbe ment volna. Az 1872-1873-as években a kor divatos operettszerzőinek műveit (Emil Jonas: A három csőrű kacsa, Jacques Offenbach vígoperái), operaparódiákat (Tannhäuser vagy a wartburgi kontár dalnokok) jól megcsinált színdarabokat (Meilhac: Trichoce és Cacolet, Frou-frou; Scribe: Három Maupin), magyar szerzők színműveit (Vahot Imre, Lukácsy Sándor) zsúfolt házak előtt játszották.
A városligeti fiaskó után azonban elhagyta Miklósyt a szerencse: vezető színészei távoztak, s egyre több kritika érte mind a darabválasztást, mind a színészi játékot.
Az István téri színház műsorát nemcsak a napilapok, hanem olyan rangos folyóirat, mint Beöthy Zsolt Athenaeumja is figyelemmel kísérte. Az 1873 júliusában A népszínházakról és a népszínházról című írás kíméletlennek tetsző, de a valósághoz közelebb álló kritikát fogalmazott meg: Miklósy Gyula és a Budai Nyári Színkört akkor elfoglaló Fehérváry Antal társulatának működését a népszínházi eszme kiforgatásaként, elferdítéseként értékelte. „Ami a Miklósy-színkörben és a Fehérváry-arénában összeroskad, az nem a népszínház eszméjének életrevalósága, hanem a rossz spekuláció kártyavára. Sem Miklósy, sem Fehérváry nem feleltek meg a fővárosi közönség igényeinek, ennyi az, ami bukik, sem Miklósy, sem Fehérváry nem csináltak igazi magyar színházat, hanem lefordítottak egy bécsit, mely a mi közönségünk kedélyétől és eszejárásától idegen, ennyi az, ami bukik. […] A színkörökben előadott darabok majdnem kivétel nélkül a bécsi gyárakból kerültek, fércmunkák, ízléstelenek, nem nekünk valók, kaviár. Aki beléjök ment, csak szót hallott magyart, annak is jó részt kitekerte nyakát a fordítógép, de magyar életet, magyar szellemet ugyan hiába keresett. […] Hallja meg a jövő népszínház igazgatója, a közönséget nem lehet megcsalni, egyszer csak ráismer, hogy lőre az a mivel traktálják és otthagyja a korcsmát.” [16.]
Arról, hogy az 1875-ben megnyílt állandó Népszínház igazgatói mennyire szívlelték meg ezeket az intő szavakat, már egy másik történet szól.
Írta: Huber Beáta
Jegyzetek:
.................................
1. A hazai színházak átalakításairól, elnevezéseiről kiváló összefoglalót nyújt a Theatre Architecture in Central Europe elnevezésű projekt adatbázisa:
https://www.theatre-architecture.eu
2. Színigazgatói tevékenysége mellett, meghatározó szerepet vállalt a vidéki színészet rendezésében. Életéről naplót vezetett, melyben élénken festi le társulata mindennapjait. Írása a korszak vidéki színészetéről szóló színháztörténeti kutatások értékes forrása. Kéziratos naplóit az OSZMI Kézirattára őrzi. Miklósy naplóinak 1886-1888 közötti időszakot leíró része Rajnai Edit szerkesztésében nyomtatott formában is megjelent. Lásd Miklósy Gyula naplója. 1886-1888. Budapest, 2018.
3. Miklósy Gyula. In: Borsszem Jankó, 1872. augusztus 25. 2.
4. Miklósy Gyula: Naplóm. 1886. szeptember 7. – 1887. augusztus 14., Karczag
5. Ellenőr, 1872. augusztus 17.
6. Alpár Ágnes Az István téri Színház 1872–1874 című kötetének bevezető tanulmányában szeptember 16-ára teszi a színház alapkőletételét, de a hírlapi források megegyezően 15-ére datálták az eseményt.
7. Az István téri népszínház alapkőletételének ünnepélye. In: A Hon, 1872. szeptember 16.
8. Pesti Napló, 1872. szeptember 19.
9. Az István téri népszínház megnyitása. In: A Hon, 1872. október 31. 1973 februárjában a Magyar Újság arról számolt be, hogy a színház irodájában kiállított vázlat tavaszra tervezett megvalósulásával Miklósy színházát hosszanti irányban annyira kibővítik, hogy a jelenleginél kétszer annyi közönséget képes majd befogadni. Vö. Magyar Újság, 1873. február 5.; Fővárosi Lapok, 1873. február 5. A korabeli hírlapok tavaszi számai azonban nem erősítik meg ezt a hírt.
10. Fővárosi Lapok, 1874. január 4.
11. Pesti Napló, 1875. október 16. A Székely György szerkesztette Magyar Színházművészeti Lexikon szerint csak 1878-ban bontották le az épületet. A korabeli sajtóban ennek nem találni nyomát.
12. Pesti Napló, 1872. szeptember 16.
13. A Hon, 1872. október 31.
14. Ellenőr, 1872. október 23.
15. Pesti Napló, 1872. október 31.
16. A népszínházakról és a népszínházról. In: Athenaeum, 1873/3. kötet (1873. július 31.) 1191-1194.